Sokan hiszik, hogy a transzcendentális meditáció (TM) egyszerűen a nagy indiai mester, Guru Dev tanításainak a hagyatéka. Mások azt gondolják, amit Maharishi Mahesh jógi tanított az ötvenes évek végén, az ugyanaz, mint amit ma is TM-ként ismerünk. A valóság azonban ennél sokkal árnyaltabb. Egy nemzetközi előadássorozat során Paul Mason, Maharishi egyik korai követője, kutatója rámutatott: amit ma transzcendentális meditációként tanítanak, az már nem ugyanaz, mint amit Maharishi eredetileg hozott nyugatra – és az sem ugyanaz, amit Guru Dev adott tovább. A TM fejlődött, alkalmazkodott, leegyszerűsödött – és eközben lényegesen eltávolodott attól a vallásos, kulturális és spirituális háttértől, amelyből eredetileg kinőtt. De vajon veszített is ezzel valamit? Paul Mason a Meditáció Tanárainak Nemzetközi Szövetsége (ITMA) vendége volt, a másfél órás előadásának magyar nyelvű átiratát ezúttal hosszabb terjedelemben publikáljuk.
Először is nagy megtiszteltetés, hogy ismét én vezethetem le Paul Mason második előadását. A nevem Roland Hartman, Ausztriában élek, és 1974 óta tanítok meditációt. Nagyszerű dolog, hogy újra itt lehet velünk Paul Mason egy másik témában. Az előző alkalom, egy hónappal ezelőtt, Guru Dev Szvámi Brahmananda Szaraszvatíról szólt – nagyszerű előadás volt.
Most pedig Paul Mason betekintést ad nekünk a dhjána meditáció gyökereibe, összehasonlítva azt a TM-mel (transzcendentális meditációval). Az előadás meghívószövegében azt írja, hogy ez egy folytatólagos beszélgetés, amely a Guru Dev Szvámi Brahmananda Szaraszvatí által tanított szádhanára, azaz gyakorlásra összpontosít, és szóba kerül majd a „mély meditáció”, „transzcendentális meditáció” vagy „dhjána meditáció” is, meg egyéb elnevezések. Úgy tűnik tehát, hogy sok különféle elnevezése van ennek a fajta transzcendáló meditációnak. Mi, a transzcendentális meditáció tanárai, ezzel a kifejezéssel dolgozunk, és nagyon kíváncsiak vagyunk, Paul, hogy mit tudsz nekünk még mondani erről a témáról.
Paul Mason – ha megengeditek, röviden bemutatom – többek közt Szvámi Brahmananda Szaraszvatí és Maharishi Mahesh jógi életrajzainak szerzője, továbbá írt a Beatles és Maharishi kapcsolatáról is. Hiteles és megbízható forrás ezekről a személyiségekről, különösen Guru Devről és Maharishiről. Nagyon örülünk, hogy megosztja velünk meglátásait a meditáció különböző útjairól.
A mikrofon a tiéd, Paul Mason.
Paul Mason: Köszönöm, Roland. Megkérhetnék mindenkit, hogy ne csak a hangjukat, hanem a kamerájukat is kapcsolják be? Sokat segít, ha látjuk egymást, nem csak a nevet. Nagyon köszönöm Carmelónak és mindenkinek.
Üdv mindenkinek! Nagyszerű dolog, amit ma csinálunk. Először előadás lesz, majd a végén közös meditációt tartunk – csak hogy tudjátok.
Szóval, még egyszer: a mikrofon az enyém. Köszönöm mindenkinek, hogy eljött. Nagy megtiszteltetés, hogy megoszthatom veletek azokat a gondolatokat, amiken már régóta elmélkedem – tényleg nagyon régóta. Az előadás előtt sétáltam egyet, és eszembe jutott: 1969-ben kezdett el érdekelni ez a téma – az már jó régen volt. Most tehát azt adom át nektek, amit azóta összegyűjtöttem.
Akkoriban, nyugaton, még nem igazán beszéltek a meditációról. A „meditáció” szót inkább a kereszténységben használták: valami olyasmi volt, mint a húsvét vagy karácsony körüli elmélkedés egy vallási témán. Amikor gyerek voltam, senki sem használta ezt a szót. Azt értettük meditáció alatt, hogy valamilyen magasabb lényhez próbálunk kapcsolódni – azt tanították nekünk, hogy van egy hatalmasabb lény, akit Istennek hívnak, és hogy vele kell kapcsolatba lépni.
Emlékszem, kisgyerekként bementem egy templomba – templomi iskolába jártam –, és megkérdeztem magamtól: hogyan kell Istennel beszélni? Arra jutottam, hogy le kell ülni vagy térdelni, becsukni a szemet, és csendben lenni. Ez volt az első élményem arról, hogy „befelé figyelni”, és csendesnek lenni.
Aztán egyszer a londoni metróban megláttam egy plakátot, amin az állt: „meditáció”. Kérdeztem is egy indiai származású osztálytársamat: „Mi az a meditáció?” Azt mondta: „Ó, szerintem az, amikor leülsz, és mondjuk egy tehénre gondolsz.” Ez nem volt túl meggyőző válasz, és bevallom, nem töltöttem sok időt azzal, hogy tehenekre gondoljak.
Később, a ’60-as években, egy éjszaka egyedül voltam és úgy döntöttem, megtanítom magam meditálni. Leültem, becsuktam a szemem – és káosz volt a fejemben. Azt gondoltam: „Jézusom, ez nehéz. Tele van a fejem.” De valahol mélyen mégis tudtam, hogy a meditáció lényege az, hogy lecsendesedjünk, hogy ne gondolkodjunk – legalábbis ez volt a 17 éves önmagam elképzelése erről.
Korábban már jártam egy barátomnál, akit Leónak hívtak, és ő azt mondta: „Haver, azt akarom, hogy az én barátaim a te barátaid legyenek is.” Így elvitt az albérletébe, ahol bemutatott a lakótársának, Lemmie-nek – aki később híres heavy metal basszusgitáros lett. Akkor még nem is játszott basszusgitáron, de ő és Leo is igazi “pávák” voltak – nagyon bele voltak szeretve önmagukba. Mindkettőjüknek volt egy különleges széke, afféle trónus, amiben úgy ültek, mint valami középkori urak. Ez elég mulatságos volt.
Két-három hónappal később úgy éreztem, nekem is kéne egy „különleges szék”. Nem trón, csak valami saját. Bementem egy használt bútorboltba, semmi különleges nem volt, csak egy relaxációs szék. Megfelelt, nem voltak illúzióim – nem kellett úgy tennem, mintha úr lennék. A nap végén mindig leültem bele, becsuktam a szemem, és egyszerűen csak elcsendesedtem. Akkor még nem tudtam, de meditáltam. A gondolatok befelé fordultak, és utána mindig frissnek éreztem magam. Mintha a világ rendben lenne. Minden alkalommal működött.
Aztán munkahelyet váltottam, a szék ott maradt, a rutin megszakadt.
Ezt csak azért mesélem el, mert mindannyian más úton jutottunk el a meditációhoz. Most pedig abban a megtiszteltetésben van részem, hogy beszélhetek nektek Maharishi tanításairól – és persze a mesteréről is. Nem tudok meditációról beszélni anélkül, hogy ne mondanám el, mit jelentett ez nekem akkoriban.
De mikor is kezdődött a meditáció? Mikor jött rá először valaki, hogy jó becsukni a szemét, és pihenni? Szerintem nagyon korán. Ez egy természetes emberi hajlam. De amit mi meditációnak hívunk, az több ennél – nem csak pihenés. Ha csak annyi lenne, nem különböztetnénk meg.
A történeti források alapján kb. 2500 éve beszélhetünk tudatosan kialakított meditációs rendszerről. A dzsaina szekta – azaz a dzsainák – már a Kr.e. 7. században kemény aszkézist gyakoroltak. Majd jöttek a buddhisták – ők is befelé fordulást, meditációt gyakoroltak. Buddha története szerint is többféle gyakorlatot végzett, mielőtt elérte a „megvilágosodást”.
A „dhjána” szó – ami Indiában a meditációt jelöli – több nyelvben megjelenik: páliban „jhana”, kínaiul „chan”, japánul „zen”, tibetiül „g”. Ezek mind a belső összpontosítást jelentik.
De a „jóga” szó volt az igazi áttörés. A legkorábbi említése a Jóga-szútrákban található. A „jóga” szó azt jelenti: egyesülés önmagunkkal, belső találkozás – ez az az állapot, amit meditáció közben elérünk.
Most szeretném felolvasni nektek az Upanisadokból néhány ősi verset, amelyek ezt az állapotot írják le. Ezek az időszámításunk előtti 5. századból származnak – nem a tegnapi újságból. Szerintem ennek sokkal inkább a közös tudásunk részévé kellene válnia.
A Katha Upanisad egyik verse így szól:
„Ő, aki nehezen látható, misztériummal teljes, a szív barlangjában rejtőzik. Aki önmagát jógával megismeri, s felismeri benne az Átmant mint istent – az megszabadul a szenvedéstől.”
…és az öröm messze mögött marad. Ez még inkább igaz, amikor az öt érzék lecsendesedik, az elme nem gondolkodik tovább, és az értelem sem mozog – ezt nevezik magas állapotnak. Így tekintik a jógát: az érzékek visszafogásának. De figyelmeztetnek: a jóga jön és megy. Ez azt jelenti, hogy amikor felfüggeszted érzékeidet és gondolataidat, elérheted a jóga állapotát, de figyelmeztetnek: ez az állapot nem tart örökké. Vissza fogsz térni a relatív világba. Visszatérsz ugyanoda, de már abból az állapotból, amit jógának nevezünk.
Sokan beszélnek a Gítáról – Krishna és Arjuna párbeszédéről –, de kevesen koncentrálnak a meditáció leírásaira. Azok után, amit az előbb olvastam, ez teljesen összhangban van velük. Egy tiszta helyen – mondja – le kell tenni egy ülőhelyet, ami se nem magas, se nem alacsony; ruha, szarvasbőr és kusa fű legyen alatta, egymásra helyezve. Ott, az érzékek és az elme tevékenységének uralásával, egyhegyűvé tett elmével gyakorolja a jógát önmaga megtisztítása céljából.
Néhány verssel később így ír:
„Az elmét az önvalóban megalapozva ne gondolj semmi másra. Bármi legyen is az ok, ha a nyugtalan és ingatag elme elkalandozik, vissza kell terelni, és csak az önvaló uralma alá kell vonni. Mert a legnagyobb boldogság annak a jóginak jut osztályrészül, akinek az elméje teljesen békés, és akinek szenvedélyei lecsendesültek.”
Tehát azt mondják, hogy a jóga az az állapot, amikor elcsendesedtél, és már nem gondolkodsz sem erről, sem arról, érzékeid nem működnek kifelé – ez a jóga állapota.
Most eljutunk Patañjali Jóga-szútráihoz – vagy helyesebben a Jóga-darsan néven ismert szöveghez. Olvassuk el az első négy verset – de különösen a második az, amire figyelni kell:
„Most következik a jóga tanítása. A jóga a tudat hullámzásainak megszüntetése. Ekkor a látó megpihen önnön való-lényegében. Máskor viszont az elme hullámaival azonosul.”
Ez visszhangozza a korábbi verset: nem fogsz örökre abban az állapotban maradni.
Nem ígérnek semmiféle „kozmikus hősiességet” – azt mondják, hogy meditációval teljesen lecsillapodhatsz. Az én meglátásom szerint ez egy alapvető belső széthasadást old fel. Amikor gyerekként bementem a templomba, és amikor először próbáltam meditálni, azt éreztem: nem vagyok összhangban a világgal. Meditáció közben viszont megszűnik ez az érzés. Úgy vélem, az emberiség történetében mindig is jelen volt ez a belső diszharmónia – és ezt próbálták jógával vagy meditációval orvosolni.
Csak érdekességképpen: a kasmíri saivizmusban (Kashmir Shaivism) van egy szöveg, amit nehezen tudok kiejteni – Vigyan Bhairava Tantra – ennek 129. verse így szól:
„Amikor az elme elkalandozik, ezt az éberséghiányt el kell hagyni, és csendességnek kell következnie.”
Ugyanaz a történet: ha nem követed folyamatosan a gondolataidat, hanem elcsendesedsz, megtalálhatod a belső boldogság állapotát.
Köszönöm, hogy hagytátok, hogy felolvassam ezeket. Nem könnyű online szöveget olvasni – talán jobb, ha ti is utánanéztek ezeknek a verseknek.
Térjünk rá Guru Devre. Szeretnék kiemelni egy dolgot vele kapcsolatban: nemcsak hogy lenyűgöző képviselője volt a tanítói vonalnak – egészen az eredeti Ádi Shankaráig visszavezetve –, de rendkívül spirituális ember volt, legalábbis abból, amit az írásaiból lefordítottam és olvastam. Nyugatiként engem különösen meglepett, mennyire szubjektív módon közelítette meg a filozófiát és a meditációt.
Mi nyugaton objektivitásra vagyunk tanítva – tudományos megközelítésre, a szubjektív értelmezések visszafogására. Guru Dev viszont, amennyire látom, nyíltan ösztönözte az embereket, hogy szubjektívek legyenek.
Mondhatnánk: „Mindenki szubjektív.” Igen, de itt az arányról van szó. Ő Indiában született, ahol már gyerekként hallotta a Puránák történeteit – istenek csatáiról, égi fegyverekről, dévákról, aszúrákról. Egy mágikus világról tanították, ami akár „millió évekkel ezelőtt” is létezhetett – nem csak száz vagy ezer. Még mahájógi korában is hitt ezekben és beszélt róluk.
Ez meglepett. Mert Maharishi sokkal tudományosabban közelített – legalábbis korai éveiben. Tudományos elemzéseket adott a meditációról, objektív eredményekről beszélt. Guru Devnél viszont más jelleget látok.
De Guru Dev nemcsak istenekről beszélt. Jól ismerte a Jóga-szútrákat is, és így fogalmazott az egyik írásában:
„A végső cél az, hogy az elme belső hullámainak lecsendesítésével megtapasztaljuk a Paramátmát – az Önvalót nagy kezdőbetűvel. Amikor a víztükör fodrozódásmentes, akkor látod benne tisztán az arcod. Ez a módszer – a nirodha a csittában, azaz a tudat hullámzásainak megszüntetése.”
Azt mondja tehát: amikor az elme lecsendesedik, akkor a saját Atmád (önvalód) tükröződik, és az a kapcsolat a Paramátmával teljesen nyilvánvaló. Nincs több fodrozódás – eggyé váltál. Ez az advaita, az egység állapota. Már nincs különbség egyéni és magasabb Én között – te az vagy.
Ez engem nagyon lenyűgöz. Nemcsak arról beszél, hogy ha meditálsz, kicsit jobban érzed magad – hanem hogy eggyé válsz a teremtés legmagasabb aspektusával.
Ez egybecseng az én saját élményemmel is. Amikor Indiában a transzcendentális meditáció programján először meditáltam, teljes egységet éreztem önmagammal. Elképesztő élmény volt – mintha először lettem volna teljesen tudatos, anélkül, hogy bármiről is tudatos lettem volna. Csak lét-tudatosság volt – és a „fodrozódás nélküli víztükör” leírás tökéletesen illik erre.
Még a testemet sem érzékeltem. És ez minden jógaleírásban – akár az upanisadokban, akár a jóga-szútrákban, akár Guru Devnél vagy Maharishinél – ugyanaz. Ez a tapasztalat normális. Nem kell hozzá harminc év vagy harminc élet.
Ez elérhető. És szerintem ez fontos, mert sokan azt gondolják, hogy ezt csak hosszú gyakorlás után lehet megtapasztalni. Pedig egyszerűbb. Ez a belső béke már bennünk van – és ezt el kell ismerni.
Nem kell folyton azt mondani: „Ez csak a kezdet, majd idővel jobb lesz.” Nem. Már ez az. Nem kell halogatni a Paramátma megtapasztalását. A „boldogság” szó néha félrevezet, mert valami különlegesebbet akarunk, mint az „egyszerű öröm”. Pedig el kell engedni ezt a hajszát is.
Guru Dev nemcsak azt tanította, hogy engedjük el a gondolatokat. Mert sokan mondják: „Ez jól hangzik, de én nem tudom elengedni a gondolataimat.” Erre azt mondta:
„Szükséged van egy yukti-ra.”
Nem biztos, hogy mindenki érti, mi az a yukti, talán néhány indiai hallgató bólint most. Hadd mondjam el úgy, ahogy ő mondta:
„Mindenképp szerezz meg egy kulcsot, amellyel elméddel a Paramátmához kapcsolódsz. Hiszen sok életen át elkerülted a rendszeres gyakorlást, ezért nem fogsz hirtelen a Paramátma irányába fordulni – csak egy különleges yukti által.”
A yukti tehát egy eszköz, ügyesség, belső „trükk”. Egy készség, ami lehetővé teszi ezt az irányulást.
És hozzáteszi:
„Yukti nélkül az elme nem csillapodik le. Ezért ezt egy sadguru-tól, azaz hiteles tanítótól kell megszerezni.”
Tehát, ha meg akarod tanulni, találj egy sadgurut – egy igazi mestert.
Valaki, aki megvilágosodott – ő „világít”, benne van a tudás, ő maga a tudás. Azt mondja: ne könyvből tanulj. Hangsúlyozza, hogy lehet könyveket olvasni, de nem lehet tőlük úgy tanulni, mint egy sadguru-tól. És bár nem szól le senkit, nem mondja, hogy „tanulj egy pandittól”, de azt sem, hogy „tanulj a szomszédtól” vagy „ettől vagy attól a tanártól, aki saját magát kinevezte tanítónak”. Nagyon világos abban, hogy ha a Sanatana Dharma útját követed, és ezt a módszert szeretnéd, akkor olyan valakit kell találnod, aki valóban tudja, miről van szó – különben lemaradsz, és nem kapod meg az élményt, amit megkaphatnál.
Ahogy korábban is mondtam, ő Shankara tanításait közvetítette. Shankara pedig azokhoz szólt, akik hittek az istenekben – legyen az Shiva, Vishnu, az isteni Anya, Ganésa, stb. Valaki azt mondta, 33 000 isten van – ha elkezdenénk felsorolni, jó ideig itt lennénk. Ha felmész a hegyekbe, ott is találsz egy-egy szentélyt – „ez ennek az istennek”, „az meg annak”.
Mit csinálsz ilyenkor? Csak Shiva-képek legyenek az otthonodban, és ha meglátsz egy Vishnu-képet, azt mondod: „Na ne, én nem vagyok Vaisnava, nem szeretem a Vaisnava-hívőket”? Vagy fordítva: „Én nem vagyok Shaiva”? Úgy viselkedsz, mint egy focihuligán?
Vagy inkább úgy, ahogyan Adi Shankara tanította: hogy mindezek az isteni megnyilvánulások egyetlen isteni energia aspektusai? Shankara rendkívül bölcs volt – integrálni akarta az embereket, nem szétválasztani őket. Nem azt mondta: „Ez az én templomom, ne gyere be, te másban hiszel.” Kétezer-ötszáz éve próbálta az embereket egységbe hozni. És Guru Dev pontosan ugyanezt tette.
Ő is azt tanította, hogy ha valaki hisz valamelyik istenben – bármelyikben –, akkor lássa meg benne a kapcsolatot az összes többivel. Így tanította az embereket: megkérdezte, melyik istent szeretik, tisztelik leginkább (parafrázis), majd elmagyarázta, hogyan meditáljanak rá, hogyan ismételjék a nevét (japa), és hogyan vizualizálják őt – ezt nevezte meditációnak.
Van is egy történetem egy pandittól, akit Guru Dev tanított meditálni. Először megmutatta neki, hogyan képzelje el az adott istent. Azt mondta: ha így folytatod, ez a „dhāraṇā” (talán rosszul ejtem). Ha tovább ülsz így, akkor az „dhyāna”. És ha még tovább ülsz, a tudat elmerül Bhagavanban – a meditáló és a cél eggyé válik – ekkor elmerülsz a boldogságban. Ugyanarról beszél: hogyan érhető el a jóga állapota. De ő azoknak mutat utat, akik valamelyik istenben hisznek – hogy hogyan jussanak el a paramātmā-hoz, a Brahmanhoz, vagy bármely belső boldogságállapothoz. A tanítvány hite szerint tanította.
Valaki Ráma-hívő volt, más Sarasvatī istennőhöz kötődött – Indiában minden gyereket egy-egy istenhez való szeretettel nevelnek. Így tanította őket Guru Dev: ismételni az isten nevét (japa), vizualizálni (dhyāna), kontemplálni, és más gyakorlatokat végezni. Ez volt a pūjā – az istenimádat.
És hadd emlékeztesselek: számomra, amikor először gondolkodtam azon, hogyan kapcsolódjak belül valami magasabbhoz, az vallásos tett volt. Nehéz elválasztani a „befelé fordulást” attól, hogy magasabb erőt keresünk. Jegyzeteltem is erről: amikor befelé fordulunk, egy nálunk hatalmasabb, világosabb lényre koncentrálunk. Szóval leülve, arra a „valamire” koncentrálunk, ami nálunk magasabb, tisztább. Szerintem minden ilyen típusú meditáció hasonlóságot mutat ezen a szinten.
Nem követek most szigorú sorrendet. Áttérek Maharishire. Sokan Guru Dev tanításait Maharishitól hallották. És amit Maharishi a meditációról tudott, azt jóformán teljes egészében Guru Devtől kapta. Szóval ugorjunk át hozzá.
1955-ben indította el küldetését, épp Dél-Indiában járt. Véletlen volt? Valószínűleg nem volt tudatos terv. Meghívták, hogy beszéljen, és hogy tanítson meditációt. Természetesen már őt is tanították – sőt, ő maga is checker volt, vagyis ellenőrizte, hogy mások megfelelően meditálnak-e a Guru Dev által adott utasítások szerint.
Maharishi meditációs tanítóként kezdett – nem mint guru, nem mint Shankaracharya, hanem mint segítő – mint az ellenőr, aki volt. Szerencsére az emberek, akik hozzá mentek, már rendelkeztek mantrákkal – családi vagy személyes mantrákkal, így nem kellett újakat adnia, csak segítenie kellett azok helyes gyakorlásában.
Ezt nevezte szádhanának. Akkoriban nem is használta a „meditáció” szót. Négy napos előadássorozatban csak egyszer említette – inkább a szádhana és a transzcendálás szavakat használta. Már akkor ismerte a módszert, amit később nyugaton „Transzcendentális Meditációnak” nevezett el – de 1955-ben még nem ezt tanította. Hanem Guru Dev tanítását, azaz japa-t (mantraismétlés), vizualizációt és isteni formák szemlélését.
Akkor még főként indiaiakat tanított – nekik természetes volt, hogy istent vagy isteneket látnak maguk előtt.
Aztán két és fél év tanítás után, 1958. január 1-jén bejelentette, hogy szeretné a meditációt az egész világ számára elérhetővé tenni. Később maga is elmondta, hogy megbánta, hogy a „meditáció” szót használta – mert annyiféleképp értelmezik. Mi, akik meditációt tanítottunk vagy tanultunk, mindig elmagyarázhatjuk másoknak: „Nem, ez nem olyan meditáció, mint amit gondolsz – nem koncentráció, nem kontempláció, más.” De nehéz elmagyarázni – meg kell tanulni.
Szóval igen, ez a szó kétértelmű, de jogos is, hiszen valóban vallásos gyökerű. Ugyanakkor megvan benne az isteni erőhöz való kapcsolódás – belül. Guru Dev egyik nagy tanítása az volt, hogy nem kívül kell istent keresni – nem három fényévre tőlünk, nem egy másik univerzumban – hanem bennünk van. Ez forradalmi gondolat. Nekem is az volt. Hogy nem kívül van, hanem én magam vagyok az objektuma annak, amit keresek – ez teljes, és gyógyító.
Ha az emberek belső feszültséggel, kielégítetlenül rohangálnak – akkor ez a belső béke, amit 15–25 perc alatt megtalálhatnak – ez csodálatos. Nem mondanám, hogy „megmentett”, de megmentett attól a gyötrődéstől, hogy folyton keresnem kelljen valamit. Mert mióta ezt megtaláltam, azóta csak „nyüzsögtem”, élveztem az életem. Például most is, a beszélgetés előtt csak sétáltam – nem bújtam órákig a jegyzeteimet, mert nem vagyok ennyire befeszült. A befektetésem a meditációban van, és abban, hogy önmagammal egységben legyek – minden más elfoglalja a helyét az univerzumban.
Ez teljesen más tanítás, mint amit az iskolában kaptunk vagy amit a média közvetít.
Nos, mennyi az idő? Még elmondom: hogyan választotta ki Guru Dev a mantrákat, és hogyan tanította a meditációt?
Használta a shakti szót – ez az egyéni erő vagy hajlam. Maharishitől is megkérdezték egyszer (1959-ben Amerikában): „Hogyan állapíthatja meg valaki, hogy benne melyik öt elem a domináns?” Ő azt felelte: „Nekik van erre módszerük.”
Érdekes, hogy azt mondta: „nekik” van módszerük, nem azt, hogy „nekem”.
Hajlamokból tudják, az arc formájából tudják, a hajlamból – a hajlam alapján – szóval gyakorlatilag szó szerint azt ismétli, amit Guru Dev mondott a „shakti”-ról és a hajlamról.
De az illető nincs megelégedve a válasszal, és megkérdezi: „Figyelembe veszed ezt, amikor mantrát adsz valakinek?” Mire Maharishi így válaszol: „Nem megyek bele ezekbe a rezgésekbe, meg zavarodásokba, megkérdezem tőle, egész egyszerűen, hogy ‘Melyik istent kedveled?’”
Ez 1959-ben történt. És ha azt válaszolja: „Síva”, akkor Maharishi nevet és mondja: „Oké, akkor Síva.” Ennyi. „Ugyan hol van idő bonyolítani ezt az egészet?” – mondja. „Kérdezd meg tőle közvetlenül, hogy kit kedvel, és kész.” – újabb nevetés.
Aztán jön valaki: „Ó, én nem kedvelek senkit…” – vagyis nincs kapcsolata a sanatana dharma tanításaival, a védikus hagyománnyal, semmivel. Erre Maharishi azt mondja: „Nos… amikor fiatal voltál, melyik templomba jártál? Kit imádott az apád?” – és ebből következtet arra, hogy hogyan tanítsa az illetőt.
Az illető persze láthatóan továbbra sincs megelégedve, mert azt mondja: „Hát… én nem jártam templomba, apám se járt templomba, fogalmam sincs, miről beszélsz.”
Erre megkérdezi: „Na jó, de akkor hogyan alkalmazod ezt a nyugatiaknál?” Maharishi pedig azt feleli: „Itt nem megyünk bele ezekbe az apró részletekbe. A mantrát közvetlenül kapják meg, és az minden jót hoz számukra.”
Szóval nem merül el a részletekben.
Sokan azt mondták Maharishiről, hogy tulajdonképpen hinduizmust tanított a nyugaton. De az igazi hinduk ezt tagadják – szerintük egyáltalán nem ezt tette. És igazuk is van, mert mire a transzcendentális meditáció (TM) nevet kapta – ez a ’60-as évek közepén történt –, addigra már nem így tanított. És nem tanította így a tanárait sem.
Nem adta át nekik ugyanazt a mantrapalettát, amit korábban használt, hanem olyan hangokat adott nekik, amiket a nyugatiak számára alkalmasnak tartott – és amiket nyugatiak fognak továbbadni. Ez hatalmas különbség. A TM nem ugyanaz, mint amit Guru Dev tanított. És még csak nem is ugyanaz, mint amit Maharishi eredetileg tanított.
Ő maga is változott az idők során. Ártatlan volt külföldön, próbálkozott a legjobb tudása szerint. Aztán jött az áttörés, vagy mondjuk ki: egy hindu bráhmacsári hirtelen Hollywoodban találta magát, gazdag üzletemberekkel körülvéve, akiknek rengeteg pénzük volt – és hát… kísértésbe esett.
Azt mondta: „Nem megy ez így, hogy csak annyit mondunk, hogy ‘ha gondolod, dobj valamit a kalapba.’” Ez egy termék lett: egy meditációs technika, amit minden embernek át lehet adni. De ehhez tanárokat kellett képezni, és pénzt is kellett kérni – nem a haszonért, hanem az infrastruktúra fenntartásáért. Az adminisztrációért, az épületekért, előadótermekért, mindenért.
Szóval nem hinduizmust tanított, mint Guru Dev, és már nem is ugyanúgy tanított, mint korábban. És szerintem ezt a különbséget még senki sem fogalmazta meg nyilvánosan – én most megragadom az alkalmat.
Sokan úgy gondolják, hogy Maharishi tudatosan akarta az egészet tudományossá tenni – és hadd idézzem őt 1960-ból, amikor már a változás hajnalán jártunk:
„Mi a tudományos kibontakozás realista korszakához tartozunk. Legyünk biztosak benne, hogy minden, amit törekszünk elérni, megőrizni, és megvalósítani, realista marad. A mi korszakunk nem hisz a miszticizmus ködébe burkolt dolgokban. Valósítsuk meg az Abszolút Létet egy tudományos és rendszeres módszerrel, ahol minden eredményt kiegészít a személyes tapasztalat.”
Ez a „tudományos és rendszeres módszer” – ez a tárgyilagosság. Nem szubjektivitás. És ez nekem, mint nyugati embernek, aki nem volt beavatva hinduizmusba, pontosan az, amit hallani akarok.
Nagyon érdekel a hindu hagyomány, sok időt töltöttem Indiában, elmélyültem benne – de örülök, hogy megmaradhatok objektívnek. Nem kell „nyugati hinduvá” válnom. És érdekes módon Gurudev sem akarta ezt soha.
Ő sem mondta soha, hogy a világ jobb hely lenne, ha minden nyugati elkezdene templomba járni. Nincs erre utaló nyoma sem. Azt akarta, hogy az indiaiak kövessék a saját hagyományaikat – és a nyugatiak is kövessék a sajátjukat, bármit is jelent ez.
És Maharishi is ezt mondta. Mindketten megtartották saját hagyományaikat, nem akarták azt ránk erőltetni. Azok, akik azért kritizálják a TM mozgalmat, mert „hinduizmust erőltet” – teljesen félreértik.
Valójában csak olyan emberek, mint Bob Schulte vagy én vagyunk igazán érdeklődők az indiai kultúra mélyebb rétegei iránt – mi vagyunk a kivétel. A legtöbb ember teljesen laikus: sokan közülük isznak, húst esznek, nem hindu szertartások szerint élnek.
Ismerek embereket, akik 20-30 éve meditálnak, és nem lettek hinduibbak, mint voltak. A probléma akkor jön, amikor részleteket kiragadnak a hinduizmusból – például elkezdenek aggódni a reinkarnáció miatt, vagy hogy „vajon előző életemben mit csináltam, hogy most ez történik?”
Ez újszerű gondolkodás a nyugatiaknak, mert így nem nevelkedtünk.
Sokan megkérdezik tőlem: „Hogy hívták azt a meditációt, amit Guru Dev tanított, mielőtt TM-nek nevezték volna?”
És gyakran inkább azt akarják hallani, amit ők szeretnének, nem pedig az igazat.
Guru Dev egyszerűen sadhanának nevezte. Ez a gyakorlási programod, ahogyan fejleszted önmagad. És ez sokkal összetettebb annál, mint hogy csak leülsz meditálni. Beleért például az olvasást, a mantrázást, az ősök tiszteletét, szülők iránti hódolatot – sok-sok mindent.
Maharishitől is megkérdezték egyszer: „Mi volt ennek a neve, mielőtt TM-nek hívták volna?” Ez egy ritka pillanat: egy 1973-as tévéműsorban (Speaking Freely) Ed Newman kérdezte tőle. És Maharishi ezt válaszolta:
„A Bhagavad Gítában van egy szó: ‘batit’ – ami a gondolaton túlit jelenti. Transzcendentális, vagyis batit = meditáció, batit = transzcendentális. Ez a szó nem ritka – ami ritka, az a technika. Az a módszer, amely során csak az elme természetét használjuk, és az elme tevékenysége lecsendesedik, eljutunk a belső nyugalom állapotába.”
Szóval most már tudod, mi Maharishi verziója a TM név eredetéről.
Amikor a gyerekeinkkel beszélünk, nem ugyanazt mondjuk, mint amikor egy bolti eladóval beszélünk – vagyis teljesen természetes, hogy ha különbségek, eltérések vannak Guru Dev különféle tanításai között, az nem meglepő. De az biztos, hogy egyre inkább meditációra kezdte tanítani az embereket – ez az egész mondandó lényege: ő volt az, aki kiemelte a könnyed meditáció és a gyümölcsöző meditáció jelentőségét. Ez az, ami igazán megváltozott.
Mert addig sokan feszültek voltak a meditációtól. A zen buddhista meditációban például, ha valaki elaludt, odaléptek hozzá és megütötték egy fa bottal – tényleg! Szenvedni kellett. A kereszténység széles körben hitte, hogy a szenvedés jó, még dicsőítette is. Mi – jobb vagy rosszabb értelemben – teljesen más irányt vettünk. Mindannyian úgy gondoljuk, hogy boldogabbak és elégedettebbek szeretnénk lenni az életünkben. Ez nem mindig volt így.
És ahhoz, hogy az emberek meditációját a saját igényeikhez igazítsák, Guru Dev és Maharishi is kénytelenek voltak módosítani az időzítéseket és a technikákat, attól függően, hogy kinek tanítottak, és milyen közösségnek. Amikor Maharishi visszament Nepálba, teljesen másképp tanította őket – egyszerre tucatnyi embert tanított fejhallgatón keresztül. Ha ma hallanánk, hogy valaki így tanít, meg is szólnánk érte, mondván, „téged nem így tanítottak!” De Maharishi mindig azt tette, amit a helyzet megkívánt.
Amit egészen addig tett, amíg találkozott a Beatles tagjaival, az az volt, hogy meditációs ellenőr és tanító volt – nem állította be magát guruként. Csak később kezdte a közönsége gurunak látni, és csak később tett olyan kijelentéseket, amelyek ezt a képet erősítették. Engem igazából csak a meditáció érdekel – ezért is örülök annyira, hogy ma erről beszélhetünk. Ez tulajdonképpen fél évszázados gondolataim beteljesülése. Elképesztően fontos számomra.
De elrontottam – a fele gondolatomat sem mondtam el, és nem is úgy mondtam, ahogy szerettem volna. De hát ez az, amit emberinek hívunk. El kell fogadnunk. És szerintem mindannyiunknak el kell fogadnia az emberi mivoltát, és azt, hogy a meditáció csak kisimít bennünket – nem istenekké vagy szuperhősökké tesz. Nem a tökéletesség vagy a teljesítmény felé vezet. A meditáció ennek az ellenkezője: lelki nyugalmat ad, békét hoz az elmének és a testnek. Ami ezen túl történik, az már csak felfedezés. Ez egy ártatlan folyamat.
És úgy gondolom, hogy mind Maharishi, mind Guru Dev adott nekünk egy olyan ösvényt, amelyen egyébként soha nem indultunk volna el. Sok ember nem is indul el ezen az ösvényen – és azok gyakran problémát okoznak másoknak.
Úgy érzem, hogy az előadásom arról, hogyan tanított Guru Dev, sokkal jobb is lehetett volna – de nem tudok egyszerre külön előadást tartani Guru Devről, Maharishiről, a jóga szútrákról és a saját tapasztalataimról. Egy órába túl sok minden zsúfolódott. De nagyon örülnék, ha még jönnének kérdések. Szerintem a chatben is van pár.
Carmelo:
Inkább egy megjegyzésem lenne, mint kérdésem… Carmelo vagyok, Máltáról… Gratulálok az előadáshoz – ez már a harmadik alkalom, és a második, amelyet sikerült is követnem. Nagyon-nagyon tartalmas volt. Amit szerettem volna elmondani, az az, hogy amit bemutattál – Guru Dev és Maharishi hagyományát –, és amit a „meditáció” szó választásáról mondtál az előadás elején, miszerint ez egy szerencsétlen választás, mert annyi mindent jelenthet… az én tapasztalatom szerint, 20 év szingapúri élet után, és filozófiai tanulmányokkal a hátam mögött, ma Málta szigetén az „önmagunkba tekintést” éppen ezzel a szóval írják le az emberek.
A „meditáció” ma már pontosan azt jelenti a köznapi nyelvben, amit mi is csinálunk. Jóga, transzcendencia, jól-lét, mindfulness – ezekhez kapcsolják. És amikor olvassuk például, hogy Marcus Aurelius a jegyzeteit „Meditációk”-nak hívta, visszahőkölünk: „Hoppá, Marcus Aurelius is meditált?” – meglepődünk, hogy ennek a szónak más értelmei is vannak.
Ez is bizonyíték arra, hogy amit Gurudev és Maharishi hátrahagytak, mára beérett, és a kollektív megértés részévé vált. És szerintem ez nagyon jó.
Előadó (Paul):
Teljesen egyetértek. A hetvenes években például az angol egyház nagyon is tudatában volt a „meditáció” szó jelentésváltozásának, és megpróbálták beépíteni a saját liturgiájukba. Ők is kezdtek ráérezni, hogy a meditáció lehet valami édes, könnyed dolog – nem csak még egy szenvedési forma. Nem akarom bántani a kereszténységet, de nagyon hangsúlyos benne a szenvedés. És ezt nehéz volt összeegyeztetni Maharishi egyszerű és boldogságra irányuló tanításaival.
És amit mondasz, teljesen helytálló – bár nem szerepel rajta Maharishi vagy Guru Dev neve, a köznapi szóhasználatba beleépült az, amit ők tanítottak.
Szóval ez elképesztő, és a tengeren pontosan ugyanez történt. Olyan emberekkel dolgoztam, akik sokkal tapasztaltabbak voltak nálam, és viharos időben láttam, hogy az arcuk zöldre váltott, némák lettek, a szemük összehúzódott – de dolgoztak tovább. És akkor rájöttem: nem arról van szó, hogy már nem érzik a tengeri betegséget – csak épp nem zavarja őket többé. Ez hatalmas áttörés a meditáció gyakorlásában is: amikor a fejedben kavargó zavaró gondolatok többé már nem zavarnak.
Én is halandó vagyok, de egy barátom mondta egyszer: „Rád már nem ragadnak a dolgok.” Én meg azt gondoltam: „Dehogynem.” De talán tényleg kevésbé ragadnak. Jó, hogy felhoztad ezt a témát. Azt hiszem, nem arról van szó, hogy egyre jobbak leszünk. Én nem hiszem, hogy az élet lineárisan fejlődik. Inkább azt gondolom, hogy ha jobban ellazulunk, önmagunk lehetünk, akkor többet nyerünk az életből. Szóval, erről órákig tudnánk beszélni – de végső soron csak szavak ezek.
Köszönöm szépen, Carmelo. Van esetleg még valaki, aki kérdést szeretne feltenni Paulnak?
Paul: Most én szeretnék egy kérdést feltenni saját magamnak. Ez azért különleges, nem? Szóval… miről beszéljek legközelebb? Egy hónap múlva ismét tartok egy előadást. Beszéltem már Gurudevről és a meditációs technikák összehasonlításáról – ezek igazán forró témák, könnyen előjönnek. Nem is gondoltam volna, hogy valaha képes leszek arról beszélni, hogyan hasonlítsuk össze a meditációkat. Nem állítom, hogy igazán jól csináltam, de úgy érzem, ideje lenne kicsit „lejjebb venni” a témák hevességéből, és valami könnyebb témát választani. Szóval örömmel veszem az ötleteket, akár e-mailben, akár a csetben, mert ötletem sincs. Egyébként sem én választottam az előző két témát – jobb, ha mások döntenek róla. Én magamtól nem tudok mindent kitalálni.
Van esetleg valaki, akinek még lenne kérdése?
Carmelo: Csak még egy dolgot szeretnék hozzátenni ahhoz, amit mondtál, hogy „nem lettem jobb a meditációban”.
Paul: Parancsolj!
Carmelo: Azt mondtad, hogy most már szinte önző módon használod a meditációt – leülsz, felfrissülsz, és mész tovább. Ez számomra annak bizonyítéka, hogy drámaian sokat fejlődtél. Amikor fiatalokkal beszélek, akik próbálkoznak a meditációval, azt mondják, mennyire nehéz számukra hasznot húzni belőle. Meg kell erőltetniük magukat, összpontosítaniuk kell, sokáig tart, míg megnyugszik az elméjük. És amikor azt mondom nekik: „Egy idő után ez automatikusan megy – becsukod a szemed, elkezded a mantrádat, és bumm – máris ott vagy. Mély meditációs állapotban.” Akkor elcsodálkoznak: „Tényleg? Ezt meg lehet csinálni?” Szóval nem hiszem el, hogy nem fejlődünk. Igenis fejlődünk. Még ha továbbra is ugyanazokkal a problémákkal küzdünk, mint a kezdetekkor, mégis fejlődünk.
Paul: Igen, jönnek az új problémák, nagyobbnak tűnnek, de mégis egyre könnyebb lesz. Teljesen igazad van. Volt egy különös élményem ezzel kapcsolatban. Sokan szeretnek együtt meditálni másokkal. Valaki egyszer eljött hozzám, és azt mondta: „Nem lenne jó együtt meditálni?” És én nem tudtam, mit kezdjek ezzel – számomra ez egy magányos dolog, nem valami közösségi tevékenység, főleg nem idegennel. Nem tudtam visszautasítani, úgyhogy hagytam, hogy megtörténjen. Aztán ott ültem, gondoltam, „Na ebből nem lesz meditáció.” De aztán csak becsuktam a szemem, hogy ne legyen olyan kellemetlen. És hirtelen nem tudtam, hol vagyok, kivel vagyok, melyik szobában – teljesen felfrissültem. És akkor döbbentem rá, hogy valójában együtt meditáltam egy teljesen idegen emberrel.
Szóval igen – talán igazad van. Lehet, hogy nem lettem jobb meditáló, de sokkal inkább megszoktam a leülés és elcsendesedés gondolatát, és ez akkor is megtörténik, ha ellenállok. Ez egy valódi meglepetés volt számomra. És ugyanez történik repülőn, buszon, bárhol. Először azt mondom: „Na, itt biztos nem fogok meditálni.” Aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy „Hoppá, már benne is vagyok valami kellemes tudatállapotban.”
Szóval talán nem annyira „kozmikus”, mint ahogy sokan gondolják. Maharishi használta a „kozmikus tudat” kifejezést – és lehet, hogy azok, akik filmeken, képregényeken nőttek fel, azt hiszik, hogy ez csillagokat és örvényeket jelent. De talán új jelentést kell adnunk ennek a szónak. Kevésbé „elvont”, kevésbé „távoli”, inkább gyengédebb értelemben. Bár sosem kérdeztem meg Maharishit, mit értett pontosan „kozmikus” alatt – én csak magamnak adtam értelmet a szónak.
Köszönöm Paul, és köszönöm Carmelo. Most szeretném megragadni az alkalmat, amit Paul is felajánlott, hogy bárki, akinek van ötlete arra, mi legyen a következő előadás témája, az nagyon-nagyon szívesen látott. Csak látogassátok meg a teachersofmeditation.org oldalt, és küldjetek ötleteket. Lehet, hogy így elindítunk egy teljesen új gondolatsort. Paul Mason még nem tudja, miről fog legközelebb beszélni – de mi tudjuk, hogy ő olyan forrása a tudásnak és térnek, hogy bármihez is nyúl, az értékes lesz.
És most – bár Paul azt mondta, hogy nem rajong a közös meditációkért – mégis szeretném meghívni őt is, hogy csatlakozzon hozzánk egy 10 perces közös meditációra. A végén pedig mondjuk ki együtt: „Jai Guru Dev.”
Nagyon köszönöm ezt a csodálatos beszélgetést. Valaki itt a jegyzetekben azt írta: „Későbbi éveiben Maharishi tanította a ‘repülő polgári jógikat’, és beszélt a yagyákról is. Mit tanított Gurudev ezekről az emberi fejlődés aspektusairól?” – Talán ez lehetne egy jövőbeli előadás témája. Köszönöm szépen még egyszer ezt a közel kétórás együttlétet – Paulnak a csodálatos előadásért – és nagyon várom a következő találkozást, körülbelül egy hónap múlva.