Szekta-e az „Őszentsége” Maharishi Mahesh Yogi által alapított transzcendentális meditáció mozgalom? Viták folynak a szekta szó használatáról. Egyesek szerint ez a kifejezés túlzottan használt és pontatlan. Manapság gyakrabban alkalmazzák a „magas kontrollt gyakorló szervezet” vagy „magas követelményeket támasztó csoport” kifejezéseket. Felvethető az az érv, hogy sokan, akik a TM-szervezetben előrehaladtak, tanárokká és vezetőkké váltak, finomabb formában, de magas szintű kontrollnak voltak/vannak kitéve – írja a Méhkaptár oldala, a transzcendentális meditáció (TM) lelkes gyakorlóinak közössége. A 870 taggal bíró közösség alapítói, illetve vezetői több évtizedes tapasztalattal rendelkeznek a TM tanításában is, és sokan közülük felelős pozíciókat töltöttek be az egyes országok TM-szervezeteiben, avagy szavuk mérvadó – egy tényező azonban közös mindannyiukban: kényszerítve vagy önként hagyták el a neo-hindu rádzsák TM-szervezetét.
A kényszerítő kontroll néhány finomabb eleme lehet:
- Egy olyan légkör, ahol az embereket arra nevelik, hogy saját magukat világítsák meg hamis fényben (önmagukat manipulálják). Például, ha a vezetőség zavarba ejtően viselkedik, az emberek mégis hajlamosak az ő javukra találgatni: „Ó, biztosan ezért vagy azért tették.” A „magasabb” tudatállapotok fogalma és az a feltételezés, hogy egyes vezetők ezeket elérték, kedvez egy ilyen légkör kialakulásának.
- Egy olyan légkör, ahol miután az újonc beépült a „papságba”, finoman utalnak arra, hogy valami nincs rendben vele, ha kritikai gondolkodást folytat — például a doktrína pontjairól folytatott viták és megbeszélések során.
- Egy olyan légkör, ahol azok, akik akár csak alapvető kérdéseket tesznek fel, például a pénzügyi elszámoltathatósággal kapcsolatban, hátrányos helyzetbe kerülnek. Ez akkor fordul elő, ha az ilyen kérdéseket „méregcseppeknek” minősítik.
Kevesen állítanák, hogy azok az emberek, akik a transzcendentális meditáció alapfokú szintjét tanulják, kényszerítő kontrollnak vannak kitéve. Azonban már egy lépést megtettek a létra első fokára, és az előrehaladásuk ezen a létrán bele van építve a TM tanítási folyamatába.
Az alábbi Zoom-felvétel a Méhkaptár 15. adása, címe: ‘A kényszerítő kontroll finomabb formái, I. rész”. A beszélgetés magyar változatát kivonatos formában, a teljesség igénye nélkül, szemlézve közöljük.
„CS”: Még most is, amikor próbálom megérteni Maharishi szexualitását, és hazudni róla, borzalmas érzelmi zavart kelt bennem, amit még nem sikerült feldolgoznom. Amikor olyan kifejezéseket hallasz, mint például „minden a nagyobb jó érdekében történik”, akkor azt szoktam mondani az embereknek, ha van választási lehetőségük, és még nem kötelezték el magukat, talán itt az idő, hogy megtalálják a kijáratot. Nem mondtam volna, hogy egy szektában vagyok, de része volt annak, hogy manipuláltak. Sok-sok évembe telt, mint a békának a forró vízben, amely fokozatosan melegszik, mire végül kiugrottam. Pontosan tudom, mikor történt ez velem.
Bryan Lee: Szeretném bemutatni Rachel Bernsteint. Rachel az „Indo Nations” című, rendkívül népszerű heti podcast műsorvezetője, amely szektákról és manipulátorokról szól, valamint arról, hogyan védekezhetünk az irányító rendszerek ellen. Ő egy szektaintervenciós és visszailleszkedési szakértő. Nagyon meleg szívvel üdvözlöm Rachelt, nagyon örülök, hogy ma beszélgethetünk.
Rachel Bernstein: Minden bizonnyal a finomabb kontroll- és kényszerformákról fogunk beszélni. Az egyik dolog, ami sok ügyfelemnek segít, az, hogy képesek megnézni azokat a dolgokat, amelyeket egy adott módon mutatnak be, egy adott hajlammal, egy adott elfogultsággal, anélkül, hogy észrevennék, hogy ez elfogult. Ezért szükséges egy bizonyos távolságtartás ahhoz, hogy ezt észrevegyük. Olyan ez, mint amikor egy szép tájképet akarsz lefényképezni: vissza kell lépni, hogy mindent láss. Fontosak ezek a találkozók, mert segítenek ebben a perspektívaváltásban, a távolságtartásban, és így jobban átlátjuk a dolgokat.
Az egyik kifejezés, amit előre megkaptam – és köszönöm neked, Bryan, hogy elküldted – az az, amit Pat már említett, de szeretném ezt egy kicsit kielemezni, hogy megmutassam, hogyan tűnhet elfogulatlannak, miközben valójában elfogult. Ez az egyik finomabb formája a kényszerítésnek. Nézzük meg újra ezt a mondatot: „Sosem szabad negatív gondolatokat szórakoztatnunk, és soha nem ítélhetünk el senkit.” Ha egy csoport vezetője így mutatja be, már ezzel megszegi ezt a szabályt, mert azzal, hogy valakinek a szavait negatívnak nevezi, máris elítéli azt a személyt. Ha ez egy fontos szabály, mint bármely más, akkor mindenkire vonatkoznia kellene, de ezek a szabályok ritkán vonatkoznak mindenkire az ilyen csoportokban. Olyan, mintha a törvények csak néhány emberre vonatkoznának a nemzetünkben, ami valójában meg is történhet, és ez az igazságtalanság érzését kelti. Mert ha valami annyira fontos, akkor mindenkire érvényesnek kellene lennie.
Ha egy olyan gondolatot kínálnak fel neked, amely abszolútnak tűnik, három dolgot kell tenned. Először is, vizsgáld meg a forrását: Kié ez a szabály? A forrás vizsgálata nagyon fontos része annak, hogy lássuk, vajon manipulálnak-e minket. A második kérdés, amit fel kell tenned magadnak, hogy kire vonatkozik? Mindenkire vagy csak rád, mint követőre? És kit véd meg? Gyakran előfordul, hogy a követendő szabályok vagy törvények azért léteznek, hogy megvédjék a vezetőket, és fenntartsák hatalmukat felettünk, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy ezeknek semmi közük a hatalomhoz. Tehát kié ez a szabály? Kihez vonatkozik? Ha nem mindenkire, akkor kritikusabban kell nézni rá, és gyanakodni kell. És kit véd meg? Ha csak a vezetőséget, akkor különösen fontos, hogy ne essünk a csapdába, hogy betartsuk.
Van még egy nagyon fontos dolog: Használjuk az elménk erejét arra, hogy megvizsgáljuk a szabályokban használt szavakat, és próbáljuk meg újraértelmezni őket, elfogulatlan módon, a legalapvetőbb szintre lecsupaszítva. Hadd adjak egy példát: Visszatérve a mondatra, hogy „sosem szórakoztatunk negatív gondolatokat, és soha nem ítélünk el senkit.” A „negativitás” egy vélemény, nem tény, tehát ez máris elfogultság. Ezt át lehetne keretezni úgy, mint „igazság” vagy „őszinteség”. Ha valaki nem akarja hallani, amit mondasz, akkor ezt negativitásnak fogja látni. Ha nem ért egyet vele, vagy ha szerinte nyomasztó, akkor negatívnak fogja tekinteni. De néha ez egyszerűen csak az igazság vagy az őszinteség.
Az „elítélés” kifejezést is át lehet keretezni egy semlegesebb módon, például úgy, hogy „kifejezed az igazságot” vagy „őszinte vagy”. De ha valaki érzékeny rá, vagy nem akarja hallani, vagy nem szereti, ha figyelmeztetik valamire, amit tett, akkor ezt elítélésnek fogja nevezni. A negatív címkék fenntartják a status quót, és a viselkedésmódosítás eszközeként használják. Az emberek félnek attól, hogy igazságot mondjanak, vagy őszinték legyenek, mert félnek attól, hogy hogyan fogják őket látni. Attól tartanak, hogy helytelenül fognak cselekedni, és úgy fognak tűnni, mintha valami rosszat tettek volna.
Van ez az elképzelés is, hogy ha valaki olyat tesz veled, amit nem akarsz, és azt mondod neki, hogy hagyja abba, majd ő válaszként azt mondja, hogy te vagy a negatív, akkor valójában azt mondja, hogy nem akarja abbahagyni. Nem rólad szól ez a kijelentés, hanem róluk. Azt is mondják ezzel, hogy nem akarják, hogy megmondják nekik, mit tegyenek. Ha valaki azt mondja, hogy nem helyes tőled, hogy így érzel valami miatt, amit tettek veled, valójában azt mondják, hogy ők nem akarnak semmiféle negatív következménnyel szembenézni azért, amit tettek. Tehát ha valakit figyelmeztetsz, és ő válaszul azt mondja, hogy helytelen tőled ennyire negatívnak lenni és kritizálni őt, akkor azt mondja, hogy nem bírja elviselni, ha tévedett. Ez továbbra sem rólad szól, hanem róluk, és arról, hogy nem szeretik, ha észreveszik, hogy hibáztak.
Ezért, ha nemcsak újraértelmezed a szavakat, hanem a megjegyzést is visszairányítod arra, hogy kire vonatkozik valójában, az rendkívül hasznos. Ez újra megerősíthet téged, és segít, hogy megfelelő perspektívából lásd a történteket.
Nagyon fontos, hogy megnézzük, hány olyan kifejezést kapunk, amelyet azért mondanak nekünk, hogy valahogyan erősebbnek és felvilágosultabbnak érezzük magunkat, de valójában csak még jobban megkötik a kezünket. Ha például a kérdéseket „mérgezőnek” nevezik, akkor tudjuk, hogy nem szabad kérdezni. Egy kérdést akkor neveznek mérgezőnek, ha valaki nem akarja megválaszolni, de úgy csinál, mintha lenne rá magyarázata. Az ilyen emberek nem akarják elismerni, hogy nem tudják, mit csinálnak, vagy nem akarnak felelősséget vállalni a válaszaikért.
Sokszor ezek a kifejezések hangzatosak, de lényegükben üresek. Ezért újra kell értékelnünk őket, és fel kell ismernünk, hogy mi rejlik mögöttük. A saját kérdéseink fontosak, és elengedhetetlen, hogy ne féljünk kimondani őket.
Kérdés: Amikor ezt látod, és más szemszögből tekintesz rá, azt találod, hogy a rendszer nem kényelmes ezzel. Az nem helytelen, hogy képes vagy kérdéseket feltenni, és az sem rossz, hogy kérdezel – ez a te biztonsági hálód. De ezt méregnek fogják nevezni, ha nem akarják, hogy megkérdőjelezz valamit. Ugyanez vonatkozik a feszültségoldásra, a kételyre, a kritika és aggodalom elutasítására is. Amit ebben hallok, az az, hogy távolságból nézve a csoport vezetője az egyetlen személy, akit szükségtelen megkérdőjelezni. Ha a vezető képes elvenni tőled azt a képességed, hogy megkérdőjelezd őt, a tanításokat, hogy kétségbe vond őket, vagy kritizáld őket, akkor a vezető védetté válik, és nem érzi a stresszt. Ismét felmerül a kérdés: kinek szól ez, kit véd meg?
Patrick Ryan: Amikor a finomabb irányítási és kényszerítési formákat vizsgáljuk, nézzünk meg egy másik példát. Ezek azok a dolgok, amiket talán új szemszögből fogsz vizsgálni. És ismétlem, nem próbálok negatív lenni, csak bele akarok mélyedni, és darabokra szedni a dolgokat, hogy megmutassam, mi segített másoknak, akik elhagyták a csoportot, és akik őszintébben és tisztábban akartak rálátni a dolgokra.
Az idézetben ez áll: „Egy utazási ügynök mesélhet Afrikáról, még akkor is, ha soha nem járt ott.” Ugyanez érvényes a megvilágosodásra és a tudatosság magasabb szintjére is. Ez azt jelenti, hogy a vezető taníthat neked a megvilágosodásról és a magasabb tudatosságról anélkül, hogy valaha is megtapasztalta volna azt. Ha pusztán logikailag értelmezzük, ez azt is jelentheti, hogy a vezető soha nem érte el ezeket az állapotokat, de mégis tanít róluk. És biztos vagyok benne, hogy a vezető nem szívesen ismerné el, hogy ez az idézet ezt jelenti, de valójában ezt is jelenti.
Amikor kritikus szemmel vizsgáljuk ezeket a dolgokat, nem azért, hogy kellemetlenkedjünk, hanem hogy megkérdezzük: vajon van-e ennek értelme? És ismét: kinek szól, kire vonatkozik? Amikor az irányítás és a kényszerítés finomabb formáit vizsgálom, az egyik leggyakoribb dolog, amit észreveszek, az egy kettős hatásmechanizmus. Az egyik nyilvánvaló, a másik rejtett. A nyilvánvaló az, amit a tanításokban közvetlenül mutatnak, hogy új módon higgyél, elhagyva más gondolkodási és hiedelmi rendszereket. A rejtett, kimondatlan rész az, ami még inkább megköti a kezed: ha kérdéseket teszel fel, valami nincs rendben veled; ha kételkedsz, valami nincs rendben veled; ha elutasítod vagy aggódsz miatta, az a te negativitásod. Így megtanulod elhagyni azt a képességed, hogy mérlegeld, van-e értelme számodra, és hogy biztonságos-e ezt elfogadni.
Sokan, amikor megkérdezik tőlük, miért maradtak egy kapcsolatban vagy szervezetben ilyen hosszú ideig, miután kétségeik támadtak, gyakran azért, mert a rejtett mechanizmus miatt úgy érezték, hogy helytelen lenne negatívan tekinteni a dolgokra. A másik finomabb forma az elszigeteltség. Nagyon közel érezhetjük magunkat emberekhez, amikor senki más nincs körülöttünk. Így kialakul egy szoros közösség érzése, ami helyettesíti azokat, akiktől elszigeteltek vagyunk. De ez megakadályozza, hogy bármilyen külső személlyel kapcsolatba lépjünk, aki esetleg megkérdőjelezhetné vagy aggódhatna amiatt, amit hiszünk.
A másik nem csak a gázlángozás, hanem az ön-gázlángozás, amikor megtanulod saját magadat gázlángozni [a gázlángozás egy személy pszichológiai manipulációja, az, amikor valaki manipulatívan, szándékosan félrevezeti a másikat, megkérdőjelezve partnere valóságérzékelését – szerk.]. Ha egy csoporthoz vagy egy manipulátorhoz fűződő kapcsolatban állsz, gyakran elérik, hogy te magad lépj be ebbe a ciklusba. Így a manipulátoroknak nagyon kevés munkájuk marad, mert ha egyszer elérik, hogy te magad végezd el ezt a munkát, ők hátra is léphetnek, és hagyhatják, hogy te magad erősítsd meg a saját tévhiteidet. Így még akkor is, ha nincsenek jelen, hogy megerősítsék az üzenetet, te belsővé teszed, és magad erősíted meg azt.
Egy másik jelenség az identitás eróziója, amikor az egyén önérzete vagy identitása meginog. Ez nagyon dezorientáló, és nehézzé válik visszatérni a világba, vagy akár csak elgondolkodni azon, hogy belépjünk-e abba, amikor már nem tudjuk, kik vagyunk. Terapeutaként gyakran kérdezik tőlem az ügyfelek – szinte napi szinten –, hogy „nem tudom, ki vagyok, nem tudom, ki lettem, mit szeretek, mi a helyes, mi a helytelen, mik az érzéseim?” Ha ez elvész, az rendkívül bénító és dezorientáló lehet, és elszakít a világtól. Nem biztos, hogy úgy érzed, visszatérhetsz a világba, mert nem tudod, ki vagy benne.
A kognitív disszonancia szintén nagyon erős hatással van a belső konfliktusok és a zavarodottság kialakítására. Ez arra késztetheti az embereket, hogy továbbra is részt vegyenek a rendszerben, és elfogadják annak logikáját és tanításait, csak azért, hogy enyhítsék a kognitív disszonancia által okozott kényelmetlenséget.
Zárásként még egy utolsó gondolat: azt javasolnám, hogy az emberek ne maradjanak olyan környezetben, ahol elveszítik kritikus gondolkodásukat és intuíciójukat, mert azokat megszégyenítik belőlük. Jogod van mindezekhez, de azokban a rendszerekben, amelyek számára ez veszélyt jelent az irányításukra, megszégyenítenek érte. Ezáltal ismét elrabolják az emberek önazonosságát és biztonsági hálóját…
Prof. Eileen Barker, a London School of Economics professzora: Azt hiszem, egy dolog, amit Pat és Rachel is említettek, és amit én szeretnék még jobban hangsúlyozni, az az a fajta kettős világnézet, amelyet egyes szervezeteknél megtapasztalhatunk, ahol minden fekete-fehér, nincsenek szürke árnyalatok. Nincs „egyik oldalról ilyen, másik oldalról olyan”, és talán a legfontosabb: ők és mi.
Az egyének számára – nem tudom, hogy a csoportra ez hogyan hat, de valószínűleg a csoport radikálisan meg fog változni, talán fennmarad, de lehet, hogy összeomlik – az a megoldás, hogy ez a kettős határvonal áteresztővé válik. Így az „egyik oldalról, másik oldalról” gondolatmenet, és hogy „mindez attól függ” bekerülhet a beszélgetésekbe, és így a komplexitás megengedetté és érthetővé válik.
Gyakran tapasztaltam, hogy az emberek azért hagynak el egy mozgalmat, mert beszélgettek valakivel, aki kívülálló volt, nem feltétlenül valakivel, aki ellenséges volt – talán még jobb is, ha nem ellenséges –, de aki más nézőpontot tudott adni, és megengedte nekik, hogy más elképzeléseket is figyelembe vegyenek, ahelyett, hogy elvágták volna őket azzal, hogy „ez a helyes út, az a helytelen út”, „ez a jó út, az a rossz út”.
Patrick Ryan: Amikor én kiléptem, nagyon dühös fiatalember voltam, nagyon haragudtam a TM (transzcendentális meditáció) mozgalomra, és visszakértem a pénzemet a repülési programra, a szidhikre. Abban az időben ez 147 dollár volt, és a mozgalom visszautasította, hogy visszaadja nekem a pénzt. Nem azért pereltem, mert a tanítás rossz volt, hanem mert tudták, hogy az emberek nem lebegnek, és hazudtak, ez pedig sértő volt számomra. Gyakorlatilag azt mondták nekem, hogy ha úgy gondolom, hogy ügyem van, akkor pereljek. Ez nagyon felbosszantott, és elkezdtem tiltakozni. Fiatal voltam, aktivista, és ez vezetett a TMX megalapításához, amely információkat biztosított az embereknek, hogy alternatív megértést nyerjenek – mindez az internet előtti időkben volt.
Akkoriban még ragaszkodtam ahhoz az elképzeléshez, hogy a TM egy szekta. Azt kell mondanom, hogy ma már nem ugyanúgy nézem ezeket a dolgokat, mint akkoriban. Nagyon sokat köszönhetek Dr. Barkernek, és annak, ahogyan mentorált engem a szervezet és a fogalmak, például a szekta, valamint Lifton gondolatai és az agymosás koncepciójának megértésében. Ezek az elképzelések nem voltak annyira tudományosak.
Eileen is ott volt egy konferencián Madridban Joe Kellyvel együtt, ahol megpróbáltuk megvitatni a szekta fogalmát. Megkérdeztünk egy volt tagokból álló csoportot, hogy szükséges-e a „szekta” kifejezés a tapasztalataik leírásához, vagy az, amit Dr. Lifton egy gondolat-lezáró közhelyként nevezett. Csak egy laza kifejezésként használják? A csoport három részre oszlott. Azok, akik nemrég hagyták el a csoportot, úgy érezték, hogy a „szekta” kifejezés segít megérteni a helyzetüket. Azok, akik már régebben hagyták el a csoportot, úgy érezték, hogy a kifejezésnek volt némi értéke számukra, de tapasztalataik sokkal összetettebbek voltak. Sokkal árnyaltabban tudták nézni a dolgokat.
Én addig a pontig azt gondoltam, hogy veszélyes használni a „szekta” szót, mert ez mindent általánosított, ami negatív, és semmilyen árnyalatot nem engedett meg. Aztán egy nő azt mondta, hogy nemrég hagyta el a mozgalmát, és amikor azt mondták neki, hogy egy szektában volt, ez hatalmas megkönnyebbülést jelentett számára, mert megmagyarázta, mi történt vele, és bizonyos mértékben felmentette őt a felelősség alól, mert valami történt vele. Akkor rájöttem, hogy ennek a kifejezésnek van haszna, de ha valaki folyamatosan így gondolkodik, akkor ugyanúgy csapdába eshet, mint ha tagadná, hogy szekta létezik. Ez árnyalta a megértésemet arról, hogy a „szekta” szót milyen módon lehet felhasználni.